Művészet, életmód – Interjú Ottmár Attilával

Színpadon állva azonnal magára vonzza a figyelmet. Miközben beszélgettünk, azt tapasztaltam, így van ez a hétköznapokban is. És érdemes is rá figyelni, hiszen a sorok között olyan alapvető értékek rejlenek, melyek mindannyiunknak tanulságként szolgálhatnak. Ottmár Attilával, a Bajai Fiatalok Színházának vezetőjével beszélgettem.

A színházzal való kapcsolódásod hova vezethető vissza, mi az első emléked vagy élményed ezzel kapcsolatban?

– Ha most a gyermekkoromra tekintek vissza, akkor mindenképpen azt említeném, hogy már óvodás koromban is nagyon szerettem bábozni. Általános iskola alsó tagozatában saját kis bábszínházunk volt otthon a húgommal, édesapám barkácsolta nekünk. Mi nagyon sokat báboztunk egymásnak és a családnak. Amikor még kisebb volt és nem tudott olvasni, én olvastam föl neki, diavetítéseket tartottunk: bekuckóztuk magunkat a sötét fürdőszobába és ott vetítettünk – nem volt rajta ablak, így nappal is lehetett diafilmet nézni, és ekkor én meséltem neki. Egyébként úgy is ment iskolába, hogy már tudott olvasni. Megtanítottam írni, olvasni. A bábokat nem vettük, hanem magunk készítettük: zokni- és kesztyűbábokat, ujjbábokat, pálcásakat, mindenfélét. Nagyon szerettem ilyenekkel foglalkozni. Aztán jött az általános iskola, ahol felső tagozatos voltam, amikor Baján alakult egy amatőr színházi társulat, az Odeon Színház. Ezt Arcson Rafael vezette. Ő indított színjátszó kört az iskolánkban, én abban részt vettem. Mi voltunk akkor az Odeon Színház Diákszínpada. Számtalan előadásban szerepeltünk: voltak önálló diákelőadásaink, de időnként felléphettünk a felnőtt előadásokban is – ha kellettünk, akkor mentünk. Innen indult a színház iránti szerelem, aztán persze folytatódott középiskolásként a Bajai III. Béla Gimnáziumban is. Péntek délutánonként néhányan bent maradtunk a suliban, énekelgettünk, ötleteltünk. Szerettünk volna színpadra állítani egy általam írt színdarabot, el is kezdtük próbálni, de aztán ez végül nem valósult meg. Viszont a megmutatkozási vágy egyre nagyobb volt bennünk. Aztán tizenegyedikes koromban történt egy olyan esemény, amely így visszatekintve a mostani tevékenységem indulópontja volt. Egy gólyabáli műsorban Gyenis Erikával énekeltünk egy duettet, persze remegő lábakkal, 800 diák előtt. Ez a Valahol Európában „A zene az kell” című dala volt – ez indította el a csapatunk történetét, hiszen igazából itt vettük észre, hogy ez tetszik másoknak is, és mi is nagyon szeretünk ezzel foglalkozni. Ezt követően összeálltunk néhányan, főleg a Pethőné Kővári Andrea tanárnő által vezetett gimnáziumi énekkarból, illetve a „Bélás Singers” tanár-diák férfi-női vegyeskarból. Összeállítottunk néhány zenés fellépést, szerepeltünk iskolai és városi rendezvényeken. Már végzős voltam, amikor az első, „Bélások a gyermekekért” című jótékonysági gálaműsorunk megvalósult, és onnan már nem volt megállás.

És aki innentől kíváncsi a történetre, elolvashatja a társulatról szóló „Kell egy színház” című könyvben, mivel abban valahol itt kezdődik a visszaemlékezés. És nézőként mi volt az első élményed?

– Az első élményem, ami nagyon meghatározó volt, hatodik osztályos koromban történt. Anyuék felvittek minket Pestre, ahol unokatestvéremékkel együtt elmentünk a Madách Színházba a „Macskák” című musicalre. Életemben először voltam egy igazi, nagy színházban, ahol minden lenyűgöző, meseszerű volt! A mai napig bennem él az egész délután, ahogy készülődtünk, elindultunk, majd az esti élmény a színházban, a zene, a táncok – ez nagyon bele tud égni az ember emlékezetébe!

Említetted, hogy te tanítottad meg a húgodat írni és olvasni, és úgy ment iskolába, hogy ezeket már tudta. Most is ezt csinálod: tanítasz diákokat, egyrészt a III. Béla Gimnáziumban, másrészt a Bajai Színistúdióban. Mondhatjuk, hogy végig kísérte az életedet ez a tanító szándék?

– Emlékszem, hogy már az óvodában is nagyon szerettem tanító bácsisat játszani, tehát biztos, hogy volt bennem valami ilyen indíttatás. Apai nagypapám egyébként magyar-történelem szakos tanár volt, általános iskola felső tagozatán tanított egy kis faluban, Csengődön, ahol apu felnevelkedett. Biztos, hogy valamit így is örököltem. Engem ez mindig is érdekelt. Szerettem emberekkel foglalkozni. Aztán persze ahogy nőttem, mindig változott, hogy mi szeretnék lenni. Egy időben fogorvosnak készültem – úgy mentem középiskolába, hogy orvosi egyetemen fogok továbbtanulni. Aztán mégis építészmérnöki karra mentem a Budapesti Műszaki Egyetemre. Hát igen, az ember keresgeti magát… De a színház és a tanítás valahogy mindig bennem volt, aztán amikor megismerkedtem a drámapedagógiával, akkor úgy éreztem, ez az igazi, ez az én utam!

 Milyen érzés az, amikor tanítasz másokat?

– Mindig másmilyen. Én ugye legalább évente egyszer kapok egy csapat új fiatalt. Amikor tanév elején megismerkedem a hozzám kerülő diákokkal, akkor mindig nagy kíváncsiság van bennem: vajon milyenek lesznek? Aztán amikor már kicsit ismerem őket, akkor elkezdődik az a fajta kíváncsiság, hogy kiből mit lehet kihozni? Kiben milyen képességek rejlenek? Ez nyilván a Színistúdiósoknál hatványozottabb, mert oda olyan érdeklődési körű gyerkőcök jönnek, akiket a színház érdekel, ezt szeretnék csinálni, tanulni. Amikor középiskolásokat tanítok (kilencedikeseket, tizenegyedikeseket), ott azért vegyesebb a csapat. Náluk az a kihívás, hogy aznap hogyan tudom őket játékra csábítani, vagy hogyan tudom őket rábírni, hogy jobban megismerjék saját magukat és egymást. Azt látom, ez talán a legfontosabb.

Ezt könnyű elérni?

– Tizenegyedikben már nagyobb kihívás, mert ebben az életkorban gyakran hiszik azt a diákok, hogy ismerik magukat. Pedig legtöbbször nem, egymást pedig pláne nem. 17-18 évesen  már nehezebb ezt fejleszteni, mert szerintem a kíváncsiságot, empatikus készséget, toleranciát, egymásra való odafigyelést kisgyermekkorban kell elkezdeni tanulni, a család keretein belül. Érdekes egyébként, hogy manapság sokszor elvárják a szülők, hogy ezt az iskola tanítsa meg. Pedig az alap neveltetést mindenki otthonról hozza, s abban ezekre a dolgokra is nagy hangsúlyt kell(ene) helyezni.

 Szerinted milyen az az ember, aki tényleg ismeri magát?

– Fontos, hogy az ember önazonos legyen, ami persze hosszú évek alatt alakul ki. Ennek fejlesztésében tudunk egyébként mi a drámajátékokkal segíteni. Hogy ez az önazonosság konkrétan mit jelent, igazából először abban mutatkozik meg, hogy különféle hétköznapi helyzetekben hogyan nyilvánul meg az ember a többiek, vagy az őt körülvevő világ felé. Például hogyan szólunk egymáshoz, hogyan köszönünk egymásnak, hogyan fogunk kezet, egymás szemébe nézünk-e? Amikor azt látom, hogy az emberek egymást elfogadják, egymás felé nyitottak, abból azt feltételezem, hogy saját magukkal is sokkal jobban tisztában vannak. Persze ilyenkor mindig figyelembe kell venni bizonyos életkori sajátosságokat is: a kiskamaszok, aztán a kamaszok reakcióit, majd a serdülőkori, a fiatal felnőttkori jellegzetességeket. Mindig újabb és újabb dolgok jönnek, amik megváltoztatják az embereket, alakítják a személyiséget. Az, hogy ki érett személyiség, egy nagyon összetett kérdés. Szerintem nem lehet behatárolni életkorban, hogy mikor mondhatjuk azt, hogy ő egy magával rendben lévő, önazonos személyiség. Valakinél észreveszem ezt már 15 évesen (ritka, de előfordul), van, akinél még 18 évesen sem. Harmadik éve vezetek felnőtt drámacsoportot –  ott látok olyan 27-28 éves fiatalt is, aki még keresi magát. Tehát ez nincs életkorhoz kötve. Aki tényleg ismeri magát és önazonos, az összhangban van magával. Ez jelent egyfajta testi-lelki-mentális összhangot – amikor a tükörbe nézünk, s azt látjuk benne, amilyennek igazán elképzeljük magunkat.

Egy régebbi interjúban azt mondtad, hogy fiatalkorban a színjátszás, a közös színházi tevékenységek legfőbb eredménye a pozitív önformálás. Hogyan tud ebben segíteni a drámapedagógia?

– Sokan – még a hagyományos értelemben vett pedagógusok is – félre szokták értelmezni a drámajátékot, drámapedagógiát, ami nem egyenlő a színházzal, a színjátszással! Egy drámaórán nem „színészképzés” folyik: itt az a legfőbb cél, hogy a játszók életkortól függetlenül a drámajáték által sokkal jobban megismerjék saját magukat, javuljon a kommunikációs készségük, bátrabban kiálljanak a többiek elé, fejlődjön empatikus készségük, nyitottabbá váljanak egymás iránt, ezáltal társismeretük is fejlődjön. Sok olyan játék van, ahol fölveszünk bizonyos szerepeket és megpróbálunk a másik fejével gondolkodni. Ezáltal beleéljük magunkat mások helyzetébe, és sokszor kapunk válaszokat különféle hétköznapi kérdésekre, szituációkra is. Ez a pozitív személyiségfejlődésnek egy alapvető feltétele, és szerencsés, ha ezzel minél korábban találkoznak a gyerekek. Tanév elején mindig elmondom valamennyi csoportomban, hogy egyik játékban sem kötelező részt venni: ha valaki úgy érzi, hogy egy-egy gyakorlat számára kellemetlen, mert mondjuk épp beletalál egy valós élethelyzetébe, akkor szó nélkül kiállhat, félreülhet, és csak figyel. Persze elmondom azt is, ez ne azt jelentse, hogy „Ja, hát akkor ez itt nem kötelező, akkor inkább sziasztok, én leültem!” Manapság amúgy is egyre inkább azt tapasztalom, hogy mindig az egyszerűbb végét fogják meg a feladatoknak a diákok, a gyors sikerhajszolás nagyon jellemző. Csak küzdeni ne kelljen – pedig küzdelem nélkül nincs valódi siker. Önmagunk és mások megismerése is egy hosszas és küzdelmes folyamat – én pedig igyekszem afelé terelni őket, hogy ez sikerüljön.

Ezek a játékok hogyan tudnak segíteni abban, hogy felismeréseket tegyünk magunkkal kapcsolatban?

– Szerintem ennek az a kulcsa, hogy e játékok nagy része olyan, hogy beszélgetni kell egymással. Ez máris új felismerések felé viszi a játszókat. Sokszor észre sem veszik, hogy mit csinálnak egy ilyen foglalkozás során, mert beszippantja őket. Egy jó drámapedagógusnak megvan az a képessége, hogy láthatatlanul tud behúzni játékokba, szituációkba. A játszó észre sem vette, de kimondta és máris érzi, hogy valami elindult. Itt mindig csoportosan történnek a dolgok – ebben kicsit más, mint ha valaki elmegy pszichológus tanácsadásra, mert az általában egyéni foglalkozás. A másik pedig az, hogy miután beszélgetni kell egymással, hamar rájönnek, hogy a problémáikkal nincsenek egyedül. Egy nagyon egyszerű hétköznapi példát mondok: amikor tanév elején megismerkedünk egymással, pl. azzal a játékkal, hogy 1 percünk a tiéd (kap egy kalapot az illető, vagy valami plüssjátékot adunk a kezébe, és akinél a kalap vagy a játék van, az beszél magáról 1 percig, a többiek pedig meghallgatják, nem szabad közbeszólni). Egy ilyen játékban például elhangzik valaki részéről, hogy elváltak a szüleim. Rögtön öten felnéznek: „Hú, az enyémek is!” – és máris van egy kis kapcsolódási pont. Utána már könnyebben tudnak egymással beszélgetni.

Nem tudja elkerülni a figyelmemet, hogy mennyi átéléssel, elszántsággal és energiával beszélsz erről a tanításról, a drámajátékról. Mi táplálja ezt benned?

– Mindig elmondom az diákoknak is, hogy olyan hivatást válasszanak maguknak, amit szívvel-lélekkel tudnak csinálni, mert akkor nem fogják munkának érezni. Ha az ember a munkáját „melónak” érzi, az már régen rossz. Én tudom, hogy szerencsés helyzetben vagyok, mert azt csinálom, amit szeretek, ezért sem érzem munkának. Nekem fontosak az új impulzusok. Ez nem olyan, hogy az egyetemen megtanultunk egy anyagot, mint pl. a matektanárok, s aztán minden tanévben ugyanazt kell – bár mindig új diákoknak – újra és újra letanítani. Hozzám is mindig új diákok jönnek, de én hozzájuk igazítva mindig új dolgokat találok ki, nincs két egyforma csoport, egyforma óra, egyforma tanév. Muszáj kreatívnak maradnom, folyton meg kell újulnom. Ez, és a diákok adnak nap mint nap újabb adag energiát, lelkesedést. A színházi munkám során is sokszor jönnek szembe új lehetőségek, ötletek: a velem dolgozó emberektől, de nem egyszer a diákoktól, gyerekektől vagy épp a nézőktől is.

Van-e egy olyan idézet, amit útravalónak mondanál az olvasóknak?

– 2014-ben játszottuk a „Holt Költők Társasága” című darabot. Az azonos című legendás filmben Robin Williams fantasztikus alakítással keltette életre Mr. Keatinget, az idejétmúlt és túlságosan bekövesedett, konzervatív oktatási elvek ellen küzdő tanárt. Én azt szerettem volna, ha nálunk Pethő Attila játssza ezt a szerepet, mert ismerve őt abszolút hitelesnek tartottam volna Mr. Keating szerepében. Aztán úgy alakult, hogy Attila nem tudta elvállalni, és akkor azzal szembesültem, hogy ha tényleg meg akarom csinálni ezt a darabot, akkor nekem kell eljátszanom. Mást nem találtam rá, de utólag abszolút nem bánom. A próbák során ugyanis egyszer csak azt vettem észre, hogy ez a szerep én vagyok, egyszerűen rólam szól. Egy olyan tanár, aki leginkább az életre szeretné nevelni a diákjait. Onnantól kezdve imádtam a próbafolyamatot, aztán nagyon szerettem az előadásokat is, mert azzal a 10 sráccal, akikkel együtt dolgoztunk (ők voltak az osztályom), minden előadás egy csoda volt! Az idézet, amit mondanék, ebben a darabban hangzik el, mégpedig az osztállyal való első találkozásom alkalmával. Mr Keating az első óráján bemegy a terembe, fütyörészve átsétál az osztályon, majd kimegy. Aztán visszaszól, hogy „Na, kövessenek!” Elviszi őket az iskola aulájába, ahol tele van a fal régi tablókkal, régi diákok képeivel, osztályfotókkal. Ott tarja meg az első óráját, s ott hangzik el ez az idézet:

„Szakajtsd a rózsa bimbaját, élvezd, amit a perc ad, 

A virág ma mosolyog rád, holnap már holttá hervad.

Szakajtsd a rózsa bimbaját!… A latin ezt úgy fogalmazza meg, hogy „carpe diem”, azaz „Ragadd meg a napot!”… Vajon miért írja ezt a költő? Azért, uraim, mert kukaceledel vagyunk. Mert ha hiszik, ha nem, mind, akik most itt állunk, egy napon megszűnünk lélegzeni, kihűlünk, meghalunk… Kérem, jöjjenek egészen közel, és vegyenek szemügyre pár arcot a múltból! Sokszor elmentek már e tablók előtt, de kötve hiszem, hogy megfigyelték őket. Nem sokban különböznek önöktől, igaz?… Hasonló a frizurájuk, teli vannak életerővel, mint önök, övék a világ, mint önök is hiszik… Legyőzhetetlenek, azt hiszik, nagy tettekre hivatottak, mint önök is biztosan… A szemükben remény csillan, akár az önökében… Vajon mi történhetett? Túl sokáig halogatták, hogy kibontakoztassák képességeiket? Mert hát, uraim, ezek a fiúk azóta alulról szagolják az ibolyát!… De ha jól fülelnek, meghallhatják, mit üzennek önöknek… Hajoljanak közel, figyeljenek! Hallják?… Carpe… Carpe… Carpe diem!… Éljenek a mának, fiúk! Használják ki az életet!… “

Lovas Szabolcs


Bajai Fiatalok Színházának honlapja: http://www.bajaifiatalokszinhaza.hu

Pszichológia, Párkapcsolati tanácsadás, Life Coaching Baján: www.lelekkozpont.com