Van egy nagyon megérintő élményem az agresszív kommunikációs stílus kapcsán. Amikor színészekkel dolgozom a tréningeken és a színész megjeleníti egy megbeszélésvezetéssel kapcsolatos helyzetgyakorlatban az agresszív kommunikációs stílusú vezetőt, akkor a résztvevők közben gyakran mosollyal az arcukon ülik végig az egyébként megrendítő eseményt.
Senki sem szól egy szót sem, sőt a mosollyal még meg is erősítik a környezetükben, hogy velem ezt lehet csinálni. Csak amikor vége a gyakorlatnak, akkor tudnak beszámolni arról, hogy mennyire befeszültek közben. Amiből kívülről semmi sem látszódott. Azt látom, hogy az emberek nagyon ügyesek és kreatívabbnál kreatívabb stratégiákat fejlesztenek arra, hogy hogyan mutassák azt, hogy jól vannak, miközben belül forrongnak és óriási fájdalmat éreznek a feszültségtől. Némelyik szervezeti kultúrában a munkatársak ezt különösen jól csinálják, különösen ott, ahol ez része is a kultúrának és így folyamatosan átörökítődik az új belépőkre.
A végeredmény minden esetben ugyanaz: egy ismerős rossz érzés, amit ismét bezsebelünk. Azt szoktam mondani, hogy ezekben a helyzetekben a kiút már nem mindig a szakmai megoldáson van, hanem abban, hogy hogyan tudom megőrizni a saját okéságomat egy egyébként méltatlan helyzetben. Ami gyakran abból áll, hogy ott és akkor kimondom, hogy ami most történik az nekem nem elfogadható, és mondjuk még el is viharzok és becsukom magam után az ajtót.
Azaz felvállalom-e a negatív érzéseimet, törekszem-e arra, hogy megoldást találjunk, jelzem-e ha valami bánt? Nagyon gyakran ezt nem tesszük meg, mert félünk a veszteségtől, a következményektől. Ugyanakkor ebben az esetben nem számolunk azzal a veszteséggel, ami azzal jár, ha benne maradok egy ilyen helyzetben. Minden éremnek két oldala van.
Azért dolgozom nap mint nap, hogy 1. ne legyenek ilyen helyzetek, 2. ha mégis megjelennek, találjunk rá megoldást.
Szerző: Lovas Szabolcs – A Lélek Központ vezetője
Ismerje meg vezetőfejlesztési megközelítésünket:
